Ezután a gyereknevelés és a zene kapcsolatáról is új fogalmaink lesznek, nem is beszélve arról, hogy a film teljes 108 percét képesek leszünk úgy végigélvezni, hogy eredetileg (vagyis mielőtt beültünk volna a Rocksulira) még nem kedveltük a rockzenét, és csöppet sem voltunk beindulva a híres rocksztárokra. Legtöbbször tényleg apróságokon múlik, hogy egy film végül működőképes lesz-e, vagy sem, és az is, hogy végül mennyire szárnyalja túl a működőképesség határát. Ez a film is annyi helyen elbukhatott volna (helyenként láttunk is erre vonatkozó jeleket), de végül nem tette, és ez szerintünk többek közt annak köszönhető, hogy egy felszabadult hangulatú forgatókönyv aktivizálódott egy laza alkotói stáb kezei között (a 33 éves forgatókönyvíró 3 évig volt az életben is zenész Jack Black szomszédja, és a filmet Black igaziból is őrült viselkedése ihlette), jó volt az alapkoncepció, és hatásos lett a megvalósítás is. Nem tudjuk, pontosan mivel érték el az alkotók, de a film után feldobottan, virgoncan és jókedvűen távozunk a moziból, és nem az az érzésünk, hogy egy gyerekfilmet láttunk, egy őrült felnőtt színész vezetésével, hanem inkább az, hogy a rockzene tényleg nagyon tud valamit, Jack Black pedig egy remek beindult fickó. Na, de ezek után lássuk, aktuálisan ez hogyan is néz ki.

Dewey Finn (Jack Black) egy kövérkés (vagyis nem kövér, csak túlsúlyos) fiatal srác, akinek az életét kizárólag a rockzene tölti ki. Nincs igazi munkája, karriervonala, barátnője, lakása és egyebei, de ez nem is zavarja, mert cserébe remek gitárszólókkal örvendezteti meg magát, és egyben fárasztja le bandatársait és a közönségét. Nem telik el sok filmidő, és már a napnál is világosabb, hogy nem egy " az élet császára"-alkatú sráccal állunk szemben, hanem egy vesztes-formával, egy perifériára került (bár ott magát jól érző) fiatalemberrel, aki a rockzenével a sisakján veszi fel a harcot a középszerűség ellen. Tetszik nekünk ez a kép, mert őszinte és vicces egyszerre, arról nem is beszélve, hogy mindenki tudja, hogy a rocksztárok tényleg támadtak valamit annak idején, valamit, amit legegyszerűbben a " kertvárosi kis ház-fehér kerítéssel"-életérzésnek nevezhetnénk. Dewey tehát tudja, mit beszél, miközben humoros az a lazaság, hetykeség és elszántság, ahogyan nem hajlandó engedni a saját világából. Mivel gyorsan nagyobb pénzösszegre van szüksége (mi másért is, mint egy új zenekarért?) Dewey hirtelen felindulásból a lakótársa nevében elvállal egy helyettesítő tanári melót az egyik elit magániskolában. És itt indulnak el a galibák, már ha azt annak hívhatjuk, ha egy elvileg tanár nem hajlandó semmit sem tanítani a rábízott gyerekeknek. Pedig ez a helyzet, és ezen sokat fogunk mi még nevetgélni.

Dewey tehát Ned álnéven bemegy az első órára, ahol egy csomó tettrekész és túlhajszolt gyereket talál, de még mielőtt bármi is történne, közli a gyerekekkel, hogy hagyják békén, mert ő most nagyon másnapos. Miután megkérdezik tőle, hogy ez azt jelenti-e, hogy ő most részeg, nyugodtan válaszolja, hogy nem, ez azt jelenti, hogy "teg-nap-voltam-ré-szeg". Pontosan ebben a szellemben folytatódik majd Ned/Dewey ámokfutása a tanári pályán, abban a hangulatban, amiben a gyerekek bármikor hívhatják őt lúzernek, és ő maga is dagi vesztesként utalhat magára, míg ezzel egyidőben valami újnak a szelleme szállja meg az osztályt, éspedig a rockzene és Ned közös szelleme.
Jack Black pedig tényleg kitesz magáért: már az első percekben elfelejtjük azt a nagydarab gusztustalan-képet, amit a Nő a Baj, vagy a Nagyon Nagy Ő c. filmek után tápláltunk róla. Látszik, hogy a szerepe valamiféle fedésben lehet az igazi személyiségével (hiszen az életben is zenész és valószínűleg őrült is egyszerre), mert annyira természetesen ontja magából a rock'n roll-lazaságot, és annyira meggyőző egy olyan emberként, akinek tele van a feje zenékkel, hogy az nem lehet véletlen. Nedként hamar kijelenti az osztálynak, hogy ő nem fog tanítani, vagyis menjenek rosszalkodni, ahogy azt rendes gyerekek szokták. Ezek a gyerekek viszont valahogy túl rendesek is, mert ők bizony tanulni akarnak, bár ezt így csak " az Egyesült Államok első leendő női elnöke", az osztály-mindenes Summer (Miranda Cosgrove) mondja ki. Aztán hamar kiderül a nagy áthidaló ötlet, egy rock-osztály, ahol az osztály minden tagja kap valami feladatot egy most formálódó rock-bandában, illetve akörül, és így Dewey két legyet is üthet egy csapásra: azt tanítgathatja, amihez ért, plusz le is kötheti a gyerekeket valamilyen lelkesítő tevékenységgel.

Aranyos forgatókönyvi ötlet, ráadásul a filmben láthatjuk azt is, akinek a fejéből kipattant, mivel Mike White író játssza az igazi Ned Schneebly szerepét is. Ha már az ő karakterénél tartunk, mindvégig éreztünk valami vibrálást azoknál a jeleneteknél, amikben ő is szerepelt, mintha valamiféle tanmese-karaktert akarna játszani, egy régen laza, de már megállapodott fickót, akit a csaja sokáig terrorizál, de egyszer csak "nagyot ugrik", és akkor (valószínűleg) lekörözi beindultságban még Dewey-t is. Világos, hogy valami ehhez hasonlót akart írni magának White barátunk, de ebből végül nem lett semmi, ez a vonal nem kapott se rendes kifutást, sem megoldást (vagyis még az idegesítő barátnő sem tűnik el a film végére).

Jack Black karaktere viszont ezidő alatt teljesen elszabadul, a valamilyen hangszeren játsszó "gyerekeiből" szervez egy rockzenekart, a nem-zenész osztálytársakból road-ok (hangfal, erősítő-és más zenekari kellékeket pakoló- és beállító szakember), gruppie-k (rajongó lányok, akik általában elkísérik a zenekarokat a turnékon is), vokál és designer, ruhatervező, őrző-védő szolgálatos és menedzser lesz, és mindez kicsiben, vagyis úgy 9-10 éves kiadásban. Vicces is és egyben kedves is ez a kis csapat, és az a legjobb vele kapcsolatban, hogy életszerűen alakulnak benne a szerepek. "Ned" spontán kiosztja a hangszereket és tennivalókat, de aztán két esetben is kiderül, hogy az általa kigondolt szerep nem fedi le az adott rock-tanuló tehetségét, és korrigálni kell, amit ő örömmel meg is tesz nyomban.
Ned rock-őrülete lassan eléri a 10 éveseket is, és miután mindenki személyre szabott házifeladat-CD-vel megy esténként haza, hogy otthon azt hallgassa, hamar egy ütőképes rock-zenekar válik az osztályból. Persze kell még néhány konfliktus, de ezekkel elég visszafogottan bánik a történet, egy-két mellékszál még beindul (Dewey elkezd csajozni a kissé merev igazgatónővel, akit a tökéletes vígjátéki színésznő Joan Cusack játszik, a Zack nevű gitáros srácot otthon eltiltják a nem-komoly zenéktől), de ezek nem vehetőek igazán komolyan, mert mint ahogy Jack Blacknek a filmben, a forgatókönyvírónak is főként a rockzenén és az ezzel járó életérzésen járhatott az esze munka közben.

Így végül megkapjuk a szimpatikus "dagi vesztes" filozófiáját az "arc" és a rock kapcsolatáról, megtudjuk az apróbb színpadi fogásokat, megismerjük a főbb gitárszólós pozitúrákat, és egyéb nagyon fontos dolgokat, hogy a végén tényleg úgy érezhessük magunkat, mint akik valóban egy rock-iskolából léptek ki, természetesen kitűnő eredménnyel. Egy jó hangulatú és világú filmet kedvelhetünk a Rocksuli-ban, egy kellemes meglepetést és egy remek szórakoztatást. Mostantól pedig Jack Black a király.